Amikor közeledett a május, tudtam, hogy nem kell vasárnapig várnom, hogy sírhassak... Már pár nappal előtte hangos susmákolásra figyeltem fel egy délután. Tudtam, hogy eljött az idő. Azaz még nem, csak mégis. Ott álltak a lányok es egyszerre szavalták a verset: Anyukám, anyukám találd ki...
Krisz megírta helyettük az anyák napi levelet, hogy jól elérzékenyüljek. Nem tudom mit gondoltak a gyerekek, hogy is van az, hogy anya egyszer boldogan nevet, fülig ér a szája, aztán meg ömlik a könnye?
Természetesen pár nappal ezután az oviban is megvolt az ünnepség és le a kalappal: énekeltek, verseltek, mesejátékot adtak elő a kicsik és hozták a maguk készített ajándékokat. A szép perceket csak az árnyékolta be, amikor láttam, hogy egy fiúnak nem tudott eljönni az anyukája. Nem vette senki az ölébe, nem ölelgette meg senki a versek után.
Szeretem ezt az anyaság-ügyet, bár a mai napig átfut néha az agyamon, hogy milyen furcsa, hogy nekünk gyerekeink vannak, nem lehet, hogy a Marsról küldték hozzánk őket???!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése