A férjem védelmében

S hogy kitől kellene megvédeni a férjemet? Hát persze hogy magamtól! A kirohanásaimtól, a piszkálásaimtól, az elégedetlenkedéseimtől (húú, de hosszú szó). Mert érik Őt ilyenek. Valahogy úgy van nálunk hogy minden szép és jó hosszú-hosszú ideig de utána becsap a ménykü vagy mi és össze-kapunk. Aztán elmúlik minden, megbeszéljük a dolgokat, visszadöccenunk a hétköznapokba és megint minden jó lesz. Mint ezen a hétvégén. Tudom ez pont nem hétköznap, de az mindegy. Hétköznap is lehetne.
Vegyünk egy férjet, aki szombat reggel megveszi a fél piacot, zöldséget-gyümölcsöt a termelőtől, tojást Rozsika nénitől, leveshúst a hentesnél. Itt vásárlás közben ellátja jó tanácsokkal a szomszéd asszonyt, mennyi ideig milyen lángot süsse a húst. Ez a jó ember hazamegy, felteszi a húslevest és gondosan őrzi is 2-3 órán keresztül. Délután feleségével fiókokat rendez, este sétál még egyet a kis családjával és lefekszik. Másnap felkel, bemelegít és lefutja a fél maratont. Délután családi körben megfőzi a másnapi pörköltet es süt vagy 30 palacsintát. Este kicsit kifújja magát, hogy neki kezdjen a következő munkahétnek. Idilli, nem? Na, persze hogy ilyenkor nem piszkálom, hanem falom két pofára a finom húslevest, krumplis tésztát és a még meleg palacsintát. Persze nincs mindig így, sokszor kevesebb idő jut mindenre és mindenkire: rám, rá, a gyerekekre...Biztos neki is kellene több szabadidő, több csend, több gyerekmentes itthon eltöltött idő. Nem tudom, talán kellene, de tudom úgy van vele, mint én. Ha csend lenne és nyugi és nem lenne idétlenkedés, sikitozás, kiabálás, orrfúlyás, fürdetés... akkor hiányozna neki. Tudom, hogy pont ezek azok az évek , amelyekre vissza fogunk emlékezni, hogy:-tudod, amikor kicsik voltak a gyerekek...szóval ez a bejegyzés egy kicsit Krisz mellett szól. Mert ilyen (is). Mert főzött isteni húslevest 3 órán keresztül. Mert lefutott 21 kilométert 2 órán belül.